http://pixinfo.com/img/interview/diner_tamas/Arnyek_s.jpg

Várok… de nem jön… de jött helyette más! Jött egy lány, akit régebb óta ismerek… Hosszú, fekete a haja, leér jóval a válla alá. Nem értem, miért is áll szóba velem, hisz fel sem érek hozzá. De igen, Ő emberként kezel, nem úgy, mint sokan mások.

Odaállok mellé, és elindulunk… Megyünk, nem is nézem, hová. Csak beszélgetünk a napunkról, meg egy-két dologról. Arra leszek figyelmes, hogy megállunk. Odaérünk a házához… Ekkor elgondolkodom: mit is csinálok? Soha, még barátaimat sem kísértem haza, akik fiúk, de hogy egy lányt?! De igen, itt vagyunk a házánál, és az ajtó előtt állunk. Beszélgetésünkből a zár halk kattanása zökkent ki, és valaki kidugja a fejét a résen: az édesanyja. Behívja, de nem megy be azonnal… Ott marad velem, de hogy miért? Még nem tudom. Begördül egy autó a garázsukhoz: hazajött az édesapja… De Ő még mindig ott van kint velem. Látom, már nagyon menne, meg is értem.

Elköszönök, és félig boldogan, félig gondolataimba mélyülve ballagok a főutca felé…

http://weheartit.com/entry/6192430/search?context_type=search&context_user=disa88&page=2&query=water+drops+face

Tudod,
eszembe jutott az éjjel,
mikor a tükör előtt álltam,
félig megsemmisülve,
izzadt pizsamában,
kócosan,
mezítláb,
hogy vajon
mikor kell azt mondani,
hogy vége.
Nem, ez nem kötelesség,
de megesik, hogy
eljön az a pillanat,
amikor az ember
levetkőzik
a tükör előtt,
nézi a megviselt arcot,
testén az elmúlt
éveket, az idő redőit,
a fáradt erezetet,
a megviselt alapzatot,
az erős, mégis gyenge vállakat,
és meglehet,
hogy nem ismer magára.
Belemerülve a förgetegbe,
az ember képes rohanni a felejtésbe.
Ilyenkor
le kell mosni a mocskot,
ami rátapadt,
ami ellepte a redőket.
A por-csíkos arcot
meg kell mosni.

Purgatórium:

Csöppen.

Folyik.

Zubog.

Csendesedik.

Eláll.

Hideg.