Itt az első novella, fogadjátok szeretettel :)

Kép forrása: http://spirituslibri.com/

Futok egy erdőben. Nem tudom, hol vagyok, azt sem tudom, hogy ki vagyok. Valami késztetést érzek arra, hogy meneküljek. Valamiféle hang sugallja, hogy: Menekülj!

Nem tudom mi elől, vagy talán ki elől, de menekülnöm kell.

Hangokat hallok, de már csak egy helyben rohanok, mert valami visszahúz, és nem enged. Hiába rohanok, nem mozdulok. Érzem, hogy valaki, vagy valami visszatart. De mi?

– Kislányom menj, menekülj! – hallottam anya hangját, kétségbeesetten szállt tova a széllel. Nem bírtam megmozdulni, így felhagytam a rohanással, megfordultam… Anya volt az, akit megpillantottam, és valamiféle sötétség nyelte el.

– Anyaaa! – kiabáltam, és zokogni kezdtem.

– Rami, nyugodj meg, csak rosszat álmodtál, nincs semmi baj, itt vagyok veled – Dávid, a bátyám hangja riasztott fel a szörnyű álmomból.

– Hol van anya? – még nem ébredtem fel, még mindig úgy éreztem, hogy az álmok világában járok. Pedig szívem mélyén tudtam, hogy nincsen anyám, hiszen egész életemben a bátyám nevelt. Csak ő volt az egyetlen rokonom az egész világon. Nincsen apám, se anyám…

– Kicsim, nincs semmi baj – két erős karjával fogott közre, és szeretetteljesen ölelt át. Az ő karjai voltak az én menedékem, úgy éreztem, képes bármitől megvédeni. Én csak bújtam hozzá, és hagytam, hogy megvigasztaljon, bár tudom, neki sem lehet könnyű. Hiszen ő még emlékszik rá, hogyan is nézhetett ki, milyen is volt… Ő akkor csak 6 éves volt. De én nem emlékszem semmire, mivel még csak akkor születtem meg… Nem tudom, milyen a hangja gyengéd simogatása, nem tudom, milyen a haja selyme…

Mivel anyám elhagyott minket, és apám alkoholista volt, nem volt tovább maradásunk. Dávid egy nyári éjszakán megszökött velem, és a mamánknál kerestünk menedéket. Tizenkétéves koromban viszont ő is itthagyott bennünket, mert sajnos az élet múlandó… Utána Dávid nevelt fel. Úgy néztem rá, mint egy apára, hiszen mindentől megvédett, amitől csak tudott. A legfőbb dolgot viszont kifelejtettem… Szeretet… Csak tőle kaptam szinte egész életemen, persze mamámtól is kaptam… valamennyit. Az ő szeretete nem volt olyan, mint a bátyámé.

– Hány óra van? – kérdeztem, mikor már kint ültünk a konyhában, és vizet engedtem magamnak a csapból.

– Hajnali három – mondta halkan. – Mostanában mindig ilyenkor álmodsz ilyeneket…

– Bocsánat, hogy fel kellett kelned miattam, nem akartam, de sajnos nem tehetek róla – kértem bocsánatot, mert tudtam, ő sem tud igazán aludni. És én még terhet rakok a hátára a hülye álmaim miatt.

– Semmi baj nincs, mert tudod, hogy szeretlek – mosolygott rám, ami boldogsággal töltött el. Örültem neki nagyon, hogy ilyen jó testvérem van. Nála jobb nem is lehet.

– Én is – halvány mosolyt ejtettem, hogy lássa, igazat mondok. Nem szoktam senkinek sem mondani, hogy szeretlek, mert ha nem így van, akkor miért is tettessem?

– Menj vissza aludni, mozgalmas napunk lesz – kacsintott egyet, hiszen már erre vártam egész életemben. Csak el ne felejtsem megkeresni a fekete szoknyámat.

– Megyek, jó éjszakát – intettem egyet, és eltűntem az ajtó mögött. Felmásztam az emeletes ágyam tetejére, és betakaróztam. Próbáltam elaludni, de valahogy nem jött álom a szememre. A gondolataim teljesen másik világban jártak, ahol… boldog voltam. Napsütötte mezők, erdőben boldog madárének… De sajnos számomra ez szinte lehetetlen. Pedig annyira szeretnék egyszer boldog lenni, csak egy órára. Soha nem kértem többet Istentől, csak ennyit. Egy kis boldogság az életemben, a sok szomorúság mellett. De hiába. Viszont megleltem a vigaszomat a zenében. A világon három dolog fontos csak nekem, semmi több… Dávid, a barátaim és a zene. Nem is kell több, hiszen hiába vágynék anyára, mert anya csak egy van. Az ő jelenlétét semmi sem pótolhatja, hiába is próbálnák betölteni azt az űrt, amit maga után hagyott…