http://weheartit.com/entry/98410492/gallery-ios

Kórház. Megint. Még ki sem vették a kezemből a tűt, máris újat döfnek belém. Kérdezik, hogy elájulok-e.

Érdekes, az elsőnél nem kérdezték. Csak annyit mondtak, nem kell félni, csak addig fáj, amíg beszúrják. Csak mint egy nagyobb szúnyogcsípés. Nem tudom, hogy hol nevelkedtek, és azt sem, hogy milyen szúnyogokkal találkoztak már életükben. De az a „szúnyog”, ami engem „megcsípett”, csaknem keresztülütötte a kézfejemet. Ahogy „matatott” a kezemben, minden mozdulatára polkázott a kisujjam. A végén már attól féltem, hogy a heves polkázás közepette leszédül a kézfejemről, átadva helyét a „szúnyognak”. Szerencsére még idejében talált vénát a kedves mosolyú doktornő, és bekötötte a branült. Akkor azt gondoltam, a nehezén túl vagyok.

Tévedtem…

http://www.peopleteam.hu/e-regeny/odaatok?page=2

Ennek a szegény sorsú kéznek nem elég, hogy majd’ megfagy a cudar időben, ázva, fagyoskodva, míg minden más kéznek jut legalább egy fél pár lyukas kesztyű vagy jobb híján egy zseb, és neki még az sem, nem elég, hogy minden további nélkül képesek szatyrot vagy egy-egy nem elhanyagolhatóan nagy tömegű táskát cipeltetni vele, mindez nem elég: mikor a háborús megpróbáltatások árán sikerül menedékbe húzódnia a folyamatos, szűnni nem akaró orkán erejű szél elől, akkor kiderül, hogy a rettentő mélységű, ám ennek ellenére biztonságot adó zseb egy használhatatlan, ragadós „NEM NYERT” csokipapíron és azonosíthatatlan, talán a műanyag, fém és üveg ötvözéséből kinyert repülő csészealjhoz hasonló kerek valamin kívül nem tartalmaz mást, csak egy cérnával ellátott, talán nadrágról leszakadt, funkciójának betöltésére alkalmatlan, eredetileg zöld (ám a zsebben a sötét miatt nem analizálható), most mégis kékes-szürkének tetsző, azonosíthatatlan gombot, egy használt zsebkendőt, melynek anyagában több a lyuk, mint a papír, valamennyi ételszagú, rossz tapintású, a menzáról elcsent, orrfújás céljából rejtegetett szalvétakupacot, illetve még egy nyáridéző, igen fonnyadt, de még önmagát nem teljesen elhagyott, a sírban is bájos, összegyűrt kis virágot és egy már nem járó, üzemképtelen félig kibelezett óraszerkezetet, a tényállás annyira felbőszíti (tudniillik, hogy nem talál még egy fél pár kesztyűt sem), hogy azonnal kihajigálja a zsebből az oda nem illő dolgokat, majd feltéve magának a kérdést, hogy „Miért?”, a csokoládépapír, a kerek valami, a gomb, a zsebkendő, a szalvétakupac, a virág és az óraszerkezet társaságában, kiegyenesítve magát továbbhalad a nyirkos, mogorva, őszi utcán.

http://weheartit.com/entry/24836643

Három hajnal volt egykoron, három

hajnal. Háromszor kelt fel a Nap, és

háromszor is nyugodott, miként lement

utoljára, csillagok pompáztak az

égen. De mikor goromba felhők

támadták meg a fellegeket, én

is eltűntem, mint a csillagok, hát

kívánságom oda, de van még két hajnalom.

Schmidt Réka fotója

http://rekaschmidt.blogspot.hu/search/label/Term%C3%A9szetfot%C3%B3k

Gyengéden hullámzik a fű,

egy diófa áll a réten.

Egy ember sincsen ott,

ki gyümölcsét betakarítsa.

A csípős, novemberi szél rózsás arcot varázsol a fiatal Tatjanának. A lány összehúzza magán sötétkék ballonkabátját, és lesétál a part melletti nádashoz. A sűrű növénycsokor mögött bujkál kedvenc, viharverte csónakja. Minden nap, ha teheti, belefekszik, és újonnan kölcsönzött regényével órákat tölt el benne. Most is így tesz, egy puha, azúrkék paplannal beszáll, szépen leteríti, majd ráfekszik. A víz finoman nyaldossa a partot, szinte hangtalanul mossa a barna, csupasz földet. Egy lélek se jár arra, minden állat meleg vackába húzódva figyeli, ahogy az ősz némán végzi a dolgát. Közeledik a tél. A sárga levelekkel borított avar a kis állatoknak otthont, és kellő biztonságot nyújt téli álmukhoz. Egy sündisznócsalád bújt meg a ladik mögötti fa tövében. Csendesen lekucorodtak, észre sem vették a lányt, vagy talán már megszokták, hogy nap mint nap odatelepedik.