Jeremi "Munka az űrben" című írása első helyezést ért el a Kiskunfélegyházi Irodalmi Pályázaton.

Gratlálunk, Jeremi!

A novellát teljes terjedelmében itt olvashatjátok.

 

Munka az űrben

Írta: Kádár Jeremi Emánuel

 

I. Fejezet: Az űrállomás mindennapja

 

Milyen a munka az űrben, egy űrállomáson? Hogy lehet elvállalni egy ilyen munkát?

Miért kéne elvállalni, és miért nem? Oly sok ember kérdezhetné ezt tőlem, de egyikük sem teheti, valószínűleg többségük nem ismer, nem is tud a létezésemről, a munkaadóimon és a családomon kívül, már ha ők még gondolnak rám, és nem felejtettek el. A nevem Alexander, és a 451-es űrbázison dolgozom, mint egyedüli munkás, figyelő, karbantartó és üzemeltető egyszemélyben. Miért vállaltam el ezt a munkát, meddig voltam itt? Az a történetből hamarosan kiderül.

– Uram, uram, Alexander! Ébredjen, bázisidő szerint 0:000 van, itt az idő a felkeléshez, és a reggeli szilárd és folyékony energiaadó tápanyag elfogyasztásához – szólalt meg a gépies, ismerős hang, felébresztve álmomból. Ő volt MMMI (Munkasegítő Mesterséges Munkatárs Intelligencia), az egyetlen dolog rajtam kívül ezen a helyen, ami tud beszélni, és legalább az érzetét kelti, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Persze az alapján, hogy gép, lehetne gondolni, hogy unalmas, monoton, munkaszövegeket mond, amikor éppen nem csak a rendszer figyelésével foglalkozik, pedig programozásomnak köszönhetően, amit szerencsére engedélyeztek nekem bizonyos keretek között (bár lehet, hogy átléptem...), MMMI, vagy ahogy én hívom Mikk, remek társaság tud lenni, és köszönhetően az érzelemprogramjának, remek barát is egyben, talán az egyetlen az életemben.

– Jó reggelt, Mikk... (ásítás)..., hogy érzed magad ma reggel?

– Minden alkatrészem és programom megfelelően funkcionál, de akár mondhatnám úgy is, hogy remekül. És ön? Ezúttal is rémálma volt, Alexander?

– Jól vagyok, és ezúttal még normálisabbat is álmodtam, egy végtelen mezőn voltam, ahol... hát... szóval egy végtelen mezőn.

– Értem, rendkívül érdekes lehetett, bár nem tudhatom, tekintettel, hogy én nem vagyok képes álmodásra és alvásra.

– Hát, nem tudod, mit hagysz ki! Na de, sok munka van mára előjegyezve?

– Ahogy ön mondaná, ez egy olyan „laza nap”, uram.

– Annak örülök, és a statisztikák mit mutatnak? Érzékelt az állomás bármit is, vagy ez még mindig annyira számít megfigyelő állomásnak?

– Azt hiszem, úgy mondhatnám, még mindig nem.

– Értem, na de akkor most jön a reggeli!

– A szokásos összetett szénhidrát tartalmú táplálékát kéri uram?

– Természetesen.

– És mit kér a sült krumpli mellé?

– Egy adag Earl Grey tea jó lesz.

– Rendben, mindjárt hozom – mondta magasztos határozottságával, ahogy egy géptől várható, és el is ment elkészíteni a reggelit, ő ugyanis nemcsak hogy jó társaság, de remek, úgymond komornyik volt, mindent mindig jól elkészített, és a teát úgy főzte, ahogy azt kell. Nem is tudom, mi lenne velem Mikk nélkül, mert hogy magam készíteném az ételem, azzal nincs gond, de ha ténylegesen egyedül maradnék, hát, lehet, hogy valamikor kell az embernek a magány, de nem állandóan, 7-9 év munka alatt, már ha csak annyi ideje dolgozok itt, többnyire mesterséges, szintetikus ételeken élve. Így viszont, hogy ő is itt volt, eltelegetett az idő, és bár a munkaidőm elméletben még kitart jó pár évig, így ha ő itt van, szerintem ki fogom bírni... egy-két dologtól eltekintve.

Most, hogy a reggelit lerendeltem, és a napi munkát is tömören átbeszéltem Mikkel, úgy éreztem, ideje lesz kikelni az ágyból. „Félredobtam” fekete takaróm, majd pizsamámból gyorsan átöltöztem mindennapi ruházatomba, szürke ing, fekete nadrág, fekete cipő és zokni. Nem is kellett több egy ilyen munkához, kivéve, ha karbantartás van, mert akkor ugye a munkásruha kell. A ruhásszekrényben egyébként szépen sorakoztak az ugyanolyan ruhaszettek, amit most fölvettem, lehetett volna másikat is választani, de ez tetszett. Maga a szekrény nem volt túl nagy, összesen 10 szett volt benne és 5 munkaruhás szett, ezek mind egymáshoz préselve a kicsit szűkös helyen, külsőleg nem volt sok különlegesség a szekrényemen, és a szobámon sem, ágy, szekrény, az íróasztal és persze az űrablak, volt még egy-két kisebb elem, de azok nem voltak olyan fontosak, bár az előző elemek sem tűntek ki szürkés-feketés színükkel, néhol kékes árnyalatokkal, de nem is volt szükségem különlegesebb, díszesebb szobára, nem barokk ez, nem is felsőbb lakosztály, egyszerű és jó. Ez az egyszerűség az állomásra is kiterjedt, kezdve gömb alakjától, alul-fölül egy adóvevő toronnyal, középtengelynél egy mélyedéssel, melyen a bejáratok, vagyis az 1. dokk, és néhány ablak, zsilip elhelyezkedett. Színben követte szobám árnyalatát, akárcsak az egyéb belső helyek, termek. Berendezés szempontjából csak az volt, ami kellett, néhol 1-1 műnövény. Tárgyak, eszközök pedig, csak ami nélkülözhetetlen a munkához.

De én egyszerűsége ellenére is szeretem ezt a helyet, lehet, hogy pont a sajátos dizájn miatt, vagy csak mert szerintem egyszerűen jól néz ki. Ettől függetlenül, a munkám leteltekor azért vissza szeretnék térni szülőbolygómra, az Effitára.

– Uram, a reggelije – toppant be hirtelen társaságadóm, a reggelimmel.

– Köszönöm, Mikk, tedd csak le az asztalra. – Ezzel át is ültem az asztalomhoz, és igencsak gyorsan elfogyasztottam az élelmem.

– Ez kiválló lett, Mikk, mint mindig – hangzott jogos dicséretem.

– Ön pedig még mindig gyorsan eszik, vigyázzon, nehogy túl nagyokat nyel....

– Tudom, Mikk, vigyázok – válaszoltam, miközben ő folytatta jól megszokott szövegét.

– Uram, óhajtja kezdeni újabb munkáját?

– Újabb?

– Igen, míg elkészítettem a reggelijét, az A0-1 szinten és az A0-2 szinten, a folyosókon a rendszer észlelt pár elhasználtabb vezetéket, ajánlott lenne kicserélni. Én megyek az A0-1-re, ön meg A0-2-re mehet, mivel logikus lenne ketten, gyorsabban elvégezni a munkát.

– Csapatmunka... ez jó ötlet, több szabadidő marad.

– És uram, tudja, régebbóta gondolkodom valamin, ami úgy érzem, hasznos lenne, tekintettel, hogy társaságának a funkcióját is én töltöm be, és így több ismeret, jobb társalgás, szóval...

– Kérdezz bátran, Mikk! – mondtam biztatóan.

– Miért vállalta el ezt a munkát 8 éve, 5 hónapja és 2 napja? – kérdezte, az igencsak pontos dátummal.

– Hmm... őszintén szólva nem pont erre a kérdésre számítottam, de végül is, elmondhatom.

– Értem, uram, hallgatom.

– De először én is kérdezek valamit. Ha tegyük fel ember lennél, és lenne egy lány, akit szeretsz, vagy ahogy te mondanád, szükségesnek éreznéd őt, a kapcsolatot, és így házasodnál végül, mit tennél meg érte, ha megbetegedne, és a még jövőben használandó kezelést nem tudnád fedezni, úgymond, mit éreznél maximum logikusnak, Mikk?

– Hát, uram, ha tényleg annyira szükséges lenne az adott személy, úgy érzem, megérné valamilyen szinten saját testem épségét is kockára tenni. De akkor ön azért jött az állomásra, mert túl drága volt a kezelés?

– Tudod, Mikk, a kezelés akkor még nem létezett, vagyis igen, de még nem alkalmazták általánosságban, újfajta volt, forradalmi, így még csak tesztalanyok voltak, neki pedig volt a betegsége, és ketten úgy döntöttük, jelöljük őt, mert más gyógymód addig nem volt a kórságra. Csak éppen túl sokat kértek érte, és a kezelésig, tekintettel feleségem állapotára, le kellett volna hibernálni. És itt jön képbe ez az állomás, mely hosszú munkaidőt nyújt, kb. eleget a mélyálom alatti időre, és eleget is fizet. És mivel szerencsére egyik barátom felsőbb körökre is tudott hatni, sikerült elvállalnom, megszereznem ezt az állást.

– Érthető és logikus, uram, köszönöm az információt.

– Nincs mit, Mikk, hiszen legyél akár ember, akár android, nincs más, aki itt a barátom lehetne.

– Köszönöm, uram.

– Na, de akkor lássunk munkához!

– Rendben, induljunk.

 

 

II. Fejezet: Mi lenne ha...

 

A két folyosó, ahol a hibákat Mikk észlelte, nem volt messze egymástól, de ahhoz eléggé, hogy ne halljuk, ha egyikünk szólna a másikhoz. És hát mit mondhatnék, szélességben nem voltak díjazottak, de magasságban már annál inkább, mivel megfelelően elfértünk, ezenkívül hosszukkal is kiemelkedtek, mivel futtában bizony kellene néhány perc, hogy mindegyiken áthaladjon az ember, főleg, hogy mindegyik nyitott volt a másikra, ezzel is az átjárhatóságot javítva, viszont fokozva az elkavarodás esélyét. Persze az előbbiekből adódva egyértelmű, hogy egy apró hiba megtalálása már nem olyan egyszerű, főleg, hogy oldalanként jó néhány kábelpár fut ezekben a fehér labirintusokban.

Mikk már majdnem ott volt a helyén, legalábbis gondoltam. Tekintettel a távolságra, ezúttal hoztunk magunkal egy-egy kommunikátort. Mely egy egyszerű, lapos kis tápszabályzóra hasonlított.

– Uram, ott van már a helyén? – szólalt meg a kommunikátorban.

– Igen, itt vagyok az A0-1-en.

– Na de uram, mondtam, hogy a másikra menjen!

– Most mit akadékoskodsz, Mikk, ugyanaz a hiba, nem lesz gond, ha véletlenül felcseréljük, ez esett jobban útba. Máskor is volt már hasonló es...

– Alexander! Megmondtam önnek, hogy melyikünk melyikbe menjen! Kérem, fáradjon a helyére! – Furcsa volt ezt hallani Mikktől, eddig is hallottam már kioktatónak, meg akadékoskodónak, de akkor olyan volt, mintha mérges lenne rám, nem beszélve a rá nem illő hangnemről.

– Mikk, nem lesz gond még ebből az egy alkalomból – válaszoltam nyugodtan.

– De Alexa.... – Lenyomtam a kommunikátort. Eddig egy hibánál sem volt baj, ha cseréltünk, nem értettem, hogy most mi a gond. Eszembe jutott, hogy Mikk tán az elmaradt karbantartásai miatt zavarodott meg, végül is egy robotnak is kell néha pár helyen olajozás, mindenesetre, hallva ideges hangját, az ajtót a folyosó végén lezártam, és nekiláttam a munkának.

Minden normálisan ment. Leszereltem a burkot, miután megtaláltam a hibát a scannelő egységemmel, majd nekiláttam a kábelrengeteg közti keresésnek. Időközben figyeltem, nem hallom-e Mikk hangját, de úgy tűnt, lenyugodott, és ment a másik helyre.

Amikor a hibás kábelhez értem volna, még egy burkot találtam, ez szokatlan volt, úgy tudtam, csak 41 kábelsor van, és nem több. A burok erősítése eltért az eddigiektől, de végül sikerült leszedni. A felbukkanó látvány egész érdekesen érintett, az eddigi fekete, fehér kábelektől eltérően ez egy piros és egy jellegzetes homokszínű kábel kötege volt, ami nem csak itt futott végig, de belülre is átágazott. Érintésre hideg volt, és mintha rezonált volna kicsit, nem tudtam, mi ez, eddig nem láttam ilyet. Viszont a hibát megtaláltam, mivel az egyik kábelen „repedések”, vagy legalábbis ahhoz hasonló apróbb rések voltak, odahelyezve ujjamat, szinte megfagyasztotta, így el is kaptam. Úgy döntöttem, követem a piros kábelt, mert vastagabb volt a másiknál, így talán fővezeték, és megtudhatom, hová vezet. Ráállítottam a scannelőm a vezeték jelére, és bár megjavítani nem tudtam a kábelt, mert nem ismertem, de követni szerencsére igen.

Már percek óta bolyongtam a folyosókon, mire az állomás aljpontjához értem, ahol volt egy ajtó, mely a legalsó szintre visz. Nem mentem eddig még le, mivel tudomásom szerint ez egy üres raktár, de a gyanús jelek miatt mégis tettem egy próbát.

Az ajtó hexagon (szabályos hatszög) alakú volt, pereme ezüstös, a közepén egy kampóval, mellyel az ajtót lehetett nyitni, csak nem könnyen, mivel ezeknek jól zártaknak kellett lenniük, ezért is lepődtem meg, hogy ez most könnyen ment. Kinyitva az ajtót a sötétségen kívül nem sok mindent láttam, talán még több sötétséget. Létra volt egy, így azért le lehetett menni. Szerencsére a munkáseszközökhöz tartozott a zseblámpa, már ha ezt a kis műszert annak lehet hívni. Levilágítottam a sötétbe, majd mászni kezdtem lefelé.

A „felszínre” érve nem sok mindent lehetett látni, még lámpával sem, szerencsére a világítás kapcsolóját gyorsan megtaláltam, majd fel is kapcsoltam. A látvány igencsak meglepett.

A plafonig érő gép, melyet láttam, egy generátor volt, nem is akármilyen, olyan, amelyet kisebb állomásokon használnak, melyeknek kevés energia kell. Ezzel a különös kábelek is meg lettek magyarázva, mivel ez a generátor egy igen olcsón előállítható, úgymond vegyszerből, a kromolinból nyeri az energiát, mely még szobahőmérsékleten sem melegszik fel fagypont fölé, mégis sok energiát tud szolgáltatni. Persze gondolhattam volna, hogy ez pótgenerátorként működik, végül is a kromolint még akár a meteorokból is elő lehet állítani, és errefelé sok az ilyen űrkavics, így ez tulajdonképpen végtelen energiaforrás lenne vészhelyzet esetére, mégis gyanús volt nekem, hogy akkor miért nem szóltak erről. Úgy döntöttem hát, körülnézek itt, bár a generátorhoz kapcsolódó gépeken, vezetékeken kívül nem volt itt sok más, talán csak a generátor, ám egy jegyzéknek kellett lennie valahol, melyben le van írva, milyen célból van beszerelve. Kis keresés után meg is találtam kifüggesztre a falra.

„Megnevezés: Kromolin-X42-es instant hevítéses generátor. Származás: Új-Európa, Űrközi Gépészeti Intézet, Brullsz város. Beszerelés oka: Szükséges az 5-ös téta űrbeli lokalizáló kéműrbázis (T.Ű.L.K) energiaellátásához.” Kém? Ez meglepett. Tudtommal a bázis a távolabbi bolygók folyamatos geológiai távmegfigyelésére, esetleg idegen életnél kapcsolatfelvételre szolgál.

– Mégis, mit jelentsen ez? – szóltam fennhangon meglepetésemben.

– Nekem lenne egy magyarázatom erre, uram – hangzott hátam mögül egy hang, amiről keresés közben el is felejtkeztem.

– Mi lenne az, Mikk?

– Mi lenne, ha azt mondanám, nem teljesen volt tudatában annak, hogy milyen munkát végez?

 

 

III. Fejezet: Az igazság

 

– Hogy, hogy érted azt, hogy nem voltam tudatában? – kérdeztem megilletődötten.

– Úgy, uram, hogy az adatok, amiket ön küldözgetett, rendezgetett, kódoltak voltak, ezért tűntek általános statisztikáknak. Bár amikor valójában nem kapott semmit, néhány adat akkor is érkezett, vagyis ön a semmit dolgozta föl.

– Mikk, mondd, hogy most csupán valami vicces jellemprogramot tesztelsz rajtam. Egyáltalán, kik után kémkedtem volna?

– Hallott már a Földről, uram?

– Igen, az emberiség régebbi lakhelye, mely kipusztult, kimerült.

– Nem, uram, nem egészen így történt, a Földet egy másik civilizáció pusztította el.

– Ezek szerint bázisunk a védelem miatt figyelheti őket?

– Igen, uram.

– És miért kellett ezt előlem eltitkolni?

– A veszély miatt, uram, a bázis, tekintettel céljára, veszélynek van kitéve.

– Értem. Mikk!

– Igen, Alexander?

– Visszatérek az otthonomba!

– Nos, uram. Annak nem lenne értelme.

– Ezt hogy érti?

– Az adatok, amiket küld, már egy ideje sehova sem érkeznek meg, és nincs visszajelzés rájuk.

– Vagyis?

– Lehetséges, hogy nem lenne hova visszatérnie.

– Úgy érted, a történelem ismételte önmagát?

– Pontosan.

– Ez egy újabb ok, hogy menjek. A feleségem ott van, és akár kapott már kezelést, akár nem, én visszamegyek hozzá.

– Értem, uram. De mint már láthatta előbb az állomás igazi generátorát is, mely igen gyenge, gondolhatja, hogy nem rendelkezünk jobb szállítóeszközzel egy mentőkapszulánál.

– Igen... az lehet, de egy próbát mindenképp tennem kell!

– És mi lenne a munkájával?

– Miért küldjek adatokat az űrbe, ha nincs, aki olvassa? Nem, Mikk, most haza fogok menni.

– Ne legyen elhamarkodott, Alexander, mi van, ha nincs is semmi baj, puszta technikai probléma? Gondolkozzon tisztán!

– Te is, Mikk. Ha technikai problémájuk lenne, mindenképp üzennének, hogy ne üzengessek értelmetlenül, amit mi érzékeltük is volna, mivel tudtommal a bázis rendben van.

– Azt hiszem... most nem tudnék megfelelő ellenérvet felhozni, uram.

– Tehát egyetértesz. Akkor viszont itt az ideje a felmondásnak!

 

 

IV. Fejezet: Az indulás

 

A bázis hangárja egy aránylag elhanyagoltabb, porosabb terület volt, méretben viszont már talán kiemelkedőbb a többi helyiségnél, igaz, egy személyi gépnél és a mentőkapszulánál több dolog itt sem fért volna el.

Űrhajónk nem volt, mivel azzal hagytak itt az állomáson, hogy majd a munka letelte után értem jönnek, ha pedig addig is valami gond lenne, üzenjek, vagy használjam a mentőkapszulát, melynek jeladó rendszerét érzékelnék.

A mentőkapszula nem volt valami nagy luxus, de a célnak megfelelt. Igaz, ilyen messzire elméletileg nem lehet vele elmenni, de talán egy kis szereléssel megoldható. Két férőhely volt benne, de mivel Mikk semmiképp nem akart velem jönni, tekintettel a kapszula energiakorlátjaira, úgy döntöttünk, hogy ha ugyan rendhagyóan is, de átalakítjuk egy férőhelyessé, ezzel energiát spórolva. Ezen kívül levesszük a világítást és a jeladót is, tekintettel a valószínűsíthető otthoni gondokra. Az átalakításokkal talán lesz elég energiám, hogy eljussak a célomig... remélem, hogy lesz.

– Uram, megkezdem az előkészületeket, addig ön szíveskedjék elpakolni mindazt, amiről úgy véli, szüksége lesz, de csak a fontosabbakat, nincs sok hely.

– Értettem, Mikk, kösz, hogy segítesz.

– Csak természetes, Alexander, hiszen ahogy ön mondaná, „barátok vagyunk”. – Életemben először most láttam Mikk amúgy gépies tekintetén, arcán valami kezdetleges mosolyt... lehet, hogy ő is megértette, mit jelent barátnak lenni, barátként tekinteni valakire.

Még utoljára elmentem a szobámba, hogy összepakoljam a számomra fontosakat, igaz, sok holmim nem volt, de még ennek is csak egy részét vihettem. Asztalomról elraktam a rólam és kedvesemről készült képet, a marsi bicskámat, ami különleges ötvözete miatt hasznos lehet, ha esetleg el kell vágni valamit, és végül az e-naplómat, amire az előző jó pár év emlékeit vittem be, és persze a „baráti” képet is, amin Mikkel együtt vagyunk. Vicces egy kép, én a nagy mosolyommal, de a szürkés ruhámban, ő meg csak az ajánlásomra fölvett mintás pólóban, merev, unott, robotos arccal, mögöttünk az űr szép látképével. Igaz, talán még egy-két dolog elfért volna, de gondolom, nem ingekre, kávésbögrére vagy meteorkő-gyűjteményre lesz szükségem... bár a gyűjtemény amúgy sem férne el egymagában sem. A pakolás után lekapcsoltam a villanyt, vettem egy utolsó lélegzetet, és elindultam a hangár felé, mivel gondolom, Mikk, tekintettel az ügyességére, már végzett is.

A hangárhoz érve láttam, hogy Mikk már vár engem a kapszulánál állva.

– Alexander, ne felejtse, amit most mondok, a kapszula energiája talán elég lesz, de ha mégsem, a műszerfalon lévő kék gombbal lője ki a meghajtót, amikor még be van gyújtva, mivel így a kapszulától nem olyan messze berobban, és talán ad még egy löketet, de nem robbantja föl a kapszulát. És ne felejtse, semmi olyat ne csináljon, ami energiapocsékló lenne! Bár igaz, többnyire hibernálva lesz, és csak vészes energia csökkenés esetén ébred fel, vagy ha célba ér... de mindenesetre, ha az űrben ébred fel, tegye, amit mondok, és semmi mást. Érti?

– Ez csak természetes, Mikk, hogy értem.

– Remélem is, Alexander.

– És akkor te, gondolom, maradsz.

– Igen, valakinek azért maradnia is kell, és az esetleges bejövő üzenetnél válaszolni is, vagy megírni haza, hogy önnel mi van. Mivel a körülményektől eltekintve, még lehet, hogy nincs is baj, és visszajeleznek.

– Gondoltam, hogy makacskodni fogsz, de nem is tudnálak elképzelni e nélkül.

– Értem, uram.

– Amúgy, Mikk, ha már úgyis elmegyek, tegezzél te is egyszer.

– Rendben, ha így szeretnéd.

– Ez a beszéd. Akkor hát, én indulok is, azt hiszem.

– Jól van, Alex. – Több már nem kellett, cuccaimat beraktam, majd én is befeküdtem a kapszulába. Még láttam Mikk arcát, ahogy rám néz a kapszula üvege mögül, láttam, ahogy mosolyog, majd elköszöntünk.

– Viszlát, Alex, aztán találd meg őt.

– Viszlát, Mikk, és ne félj, meglesz. – Már csak a sípolást hallottam, mely jelezte a hibernálás kezdetét, hamarosan pedig már úton is voltam, kilőve célom felé.

 

 

V. Fejezet: Visszatérés az Effitára

 

Egy hangos sípolást hallottam, amikor hirtelen magamhoz tértem. Még percekig elég kába voltam a hibernálás miatt. A műszerfal szerint földet értem, tehát szerencsére volt elég energiám a visszatérésre.

Pár perc kábultság után megpróbáltam kimászni a kapszulából, szerencsére a biztonsági légzőkészüléket sem kellett elővennem, mivel a műszerek szerint a levegő belélegezhető. Megnyomtam a megfelelő gombot, és a kapszula üvege megnyílt, ideje volt tényleg felkelni.

Kikászálódás közben eszembe jutott a hiberálom alatt látott hely... az a végtelen és céltalan hely, ahol már voltam álmomban korábban is. Már csak azért is eszembe jutott, mivel egy füves pusztás területen sikerült landolnom, ami szerencsére nem volt annyira ismeretlen, így körülbelül tudtam, merre kéne mennem. Kivettem a holmimat, és már indultam is.

A napállás szerint már menetelnem kellett egy ideje, és nemsokára meg is pillantottam a várost. Pár perc után már ott is voltam a külvárosban. A látvány, amely fogadott, igencsak... meglepett.

A házak többsége már nem is állt... inkább rom volt, amelyik épebb állapotban maradt, azt pedig benőtte a növényzet. Itt már értettem, miért nem üzentek nekem... akármi is történt, nem akartak feleslegesen idehívni pár egyszerű embert, aki nem tudna sokat tenni.

Kis megfigyelés után észrevettem, hogy ez az a város, ahol a feleségemet is kezelésbe vették, ami nem lehetett véletlen. Mikk adhatta meg a pontos kordinátákat... a város helyét kinézhette az adatbázisból, vagy akár a személyes bejegyzéseimből is. „Köszi, Mikk” – mondtam halkan, elismerve, hogy végül is tényleg egy igazi barát lett. Tudtam, hogy hol van a kórház, így el is indultam.

Átmenve a romos város egy részén, nézve, mi lett az otthonommal, elértem a kórházig. Tudom, most azért is kellett volna aggódnom, mi történt az Effitán, ki pusztított ki mindent, hová tűnt nyom nélkül mindenki, de úgy éreztem, most ő az egyetlen, aki érdekel, a többi csak utána.

A kórház fele le volt omolva. Szerencsére a hibernálók az alagsorban voltak, amely biztosabb hely volt beomlás szempontjából. Az épületbe nem volt nehéz bejutni, falán annyi volt a lyuk, mint kráter a Holdon. Belépve rögtön a lépcsőkhöz mentem, ahol gyorsan le is jutottam az alagsorba. Ellenőrizni akartam, mi van vele, majd utána dönteni, hogyan tovább.

A hibernálós terem ajtajánál voltam, be akartam menni, csakhogy kellett volna a kulcs. Észrevettem, hogy a folyosó egyik végén mintha fény égne az egyik alagsori irodában. Odasiettem, bár nem tudhattam, mit fogok találni ott.

Ahogy be akartam nyitni az ajtón, csoszogást hallottam magamhoz közel, egy fehér, szakadt köpenyes szakállas férfi állt ott, meglepődött, ijedt arccal. Láthatóan mondani akart valamit, de azt sem tudta, mit mondhatna, így én kezdeményeztem.

– Üdv, Alexander vagyok, és... – végig se mondtam, a férfi már eszméletét is vesztette. Nem tudom, mi lehetett ennyire meglepő. Hogy embert lát, vagy valami más? Elvonszoltam az irodába, ahol megpróbáltam kényelembe helyezni, az egyik bevitt korházi ágyra, amit valószínűleg alvás miatt rakott oda. A kulcskarika zsebében volt, nem valami tisztességes így kifosztani, de amíg ő pihenget kicsit a sokkhatás után, addig is megkeresem, aki miatt jöttem.

A teremajtót egy kis kulcsszelektálás után ki is nyitottam, majd bementem. Amennyi hibernálót láttam ott, jó sokáig kellett volna keresgélnem, de szerencsére, amelyik használaton kívül volt, azt egy felirattal jelezték. Kicsit meglepett, hogy amekkora katasztrófa lehetett itt, még volt energiájuk a hibernálókra, de érthető, mert végül is emberéletekről volt szó.

 

 

VI. Fejezet: Ann (Anna)

 

Pár perc keresés után megtaláltam azt a sort, ahol emlékeim szerint Annt „tartották”. Örültem, hogy egy ekkora teremben, mint ez, ilyen gyorsan megtaláltam. Egy kis keresés után ráleltem magára a kabinra is. Az üvegen át halványan láttam kedvesem arcát, és szemem mintha enyhén meg is könnyezett volna.

– Ennyi év után visszajöttem hozzád – mondtam magamban, majd leakasztottam az orvosi naplót a kabin oldaláról.

Az írás szerint a kezelés, amire vártunk, megtörtént, és sikeres is volt, bár írtak egy kis mellékhatásról, de amilyen ronda írás volt, nem nagyon tudtam kiolvasni. A következő sorok szerint második lehibernálás alatt van. Gondolom, azért kellett újra befeküdnie, hogy a pusztítás, vagy ami ilyenné tette ezt a helyet, ne érjen el hozzá is... viszont így nem értettem, miért maradtak üres fülkék. Persze örültem, hogy hibernálták, különben nem találtam volna rá ilyen könnyen.

Mivel a papírok szerint bármikor készen van az ébresztésre, úgy döntöttem, eljött a nagy pillanat, amikor újra magam mellett köszönthetem őt, így elvégezve a papír hátoldalára jegyzett útmutató által írtakat, elkezdtem az ébresztést. Nem kellett sok idő, és a fülke üvege áttetsző lett, majd meg is nyílt. Ann lassan ébredezni kezdett.

Szemét lassan kinyitotta, és egyenesen rám nézett.

– Ann, itt vagyok, most már újra együtt leszünk – mondtam neki boldogan.

– Ööö... is… ismerjük egymást? – hangzott válaszként a kérdés, mely egyenesen szíven ütött. Nem tudtam, mi történhetett, de úgy nézett rám, mint egy idegenre.

– Drágám, hisz én vagyok az, Alexander, a férjed!

– Nekem nincs férjem... e…egyáltalán hol vagyok? – hangzott az újabb szomorító kérdés... ezek után elmondtam neki mindent, amit lehetett, amit tudtam, de ő továbbra sem ismert föl, pedig elmondtam, hogy ismerkedtünk meg, hol volt az esküvő, milyen boldogan éltünk. Végül már tényleg eleredtek a könnyeim.

– Sajnálom, ha megbántottam valamivel, de én tényleg nem ismerem magát – mondta újfent. Eszembe jutott, hogy talán a fülke volt rossz, de nem... a név, a papírok, egyáltalán, amikor ránéztem... bele a szép szemébe, már akkor meg mertem volna esküdni, hogy ő az. Ekkor megint megjelent, ezúttal az ajtónál az az „orvos”, aki elájult, mikor meglátott. Intett, hogy menjek oda, én nem akartam otthagyni Annt, főleg így, de a doki talán tudja, mi ez az egész.

Ahogy odamentem, ezúttal komoly, erős tekintettel köszöntött.

– Nem tudom, konkrétan honnan jött, nem is ismerem magát, de a nőt igen, és annyit mondhatok, kell még neki egy kis idő.

– Ezt hogy érti?

– A második lehibernálásnál kevés volt az energiánk, ami azóta is fogy, csak páran mentek bele, hogy belefeküdjenek egy kapszulába, mivel a kis teljesítmény kockázattal jár... Halál, a szervezet összeomlása, kóma vagy amnézia, ami gondolom, a feleségének is van.

– Föl fog engem még valaha ismerni?

– Nem tudom, lehet, hogy egyszer visszatérnek az emlékei, de ez kérdéses. Ha túl sokat sérült a hibernálás alatt, akkor talán soha többé nem nyeri vissza az emlékeit.

– De... de miért hibernáltatta le magát, ha tudta, hogy...

– Maga miatt. Ugyan nem ismerem önt, de a nevét igen, Alexander. A felesége nem akarta magát veszélynek kitenni, míg a támadás zajlott, vállalta hát a kockázatot, mivel úgy vélte, eléggé szereti magát ahhoz, hogy ha el is felejthet mindent, egyszer újra együtt legyenek.

– Értem, de milyen támadásról beszél, mi történt itt?

– Az, ami a Földdel. Megtaláltak, hódítani akartak, de nem engedtünk. És ugyan ezúttal győztünk, de a bolygó népessége alig pár főre csökkent, és rajtam meg a hibernáltakon kívül szerintem már mindenki tovább is állt.

– Maga miért maradt?

– Nem tudok űrhajót vezetni, s amin a többi ember elment, azon már nem volt hely, hogy a hibernáltak is jöjjenek.

– És ha azt mondom, én tudok?

– Akkor is kéne előbb egy hajó.

– És akkor ön is eljönne a hibernáltakkal, egyáltalán, ön tudja, merre kellene menni?

– Tudok pár lehetséges helyet.

– Értem.

– Az eszméletvesztésért meg elnézést kérek... csak tudja...

– Megértem. De most mindenek előtt foglalkozok még a feleségemmel, végül is miatta jöttem ide. Merre találom a holmiját?

– Ön csak maradjon vele, én majd idehozom, amit kell.

– Köszönöm, de utána a többi emberét is készítse, és persze gyógyszereket meg élelmet, később én is segítek, de most még Ann-nel kell maradnom kicsit. Aztán keresni kell egy hajót. Tudja, hogy merre érdemes keresni?

– Ha van még bármilyen jármű ebben a lepusztult városban, akkor az északi részén lesz, ott történtek a főbb mozgalmak, így oda is szállították, amit csak tudtak.

– Értem.

– Most megyek, megkeresem, összeszedem, amit kell.

– Jó.

Azzal a doktor, akinek még a nevét sem tudtam meg, el is viharzott, én pedig visszamentem a feleségemhez.

– Jobban vagy, fel bírsz már kelni? – kérdeztem kedvesen, tekintettel arra, hogy korábban eléggé szédülékeny volt.

– Azt hiszem, már jobban vagyok. És köszönöm, hogy a cuccaimat is intézte.

– Hallottad, amit beszéltem az orvossal?

– Nem akartam hallgatózni, de hallottam többnyire mindent. Ez akkor azt jelenti, hogy tényleg a feleséged vagyok, igaz?

– Igen, és nagyon szeretlek.

– Nem tudom... hogy tudnám ezt megfogalmazni, de valamiért, én is mintha ezt érezném.

– Akkor úgy tűnik, valami emlék vagy érzés még maradt.

– Igen, meglehet – mondta, és mosolygott. Bár ez olyan rejtetten szomorú nézés is volt egyben, aggódó, kétségbeesett. Reméltem, hogy visszatérnek az emlékei.

Miután a hibernáló oldalajtaját megnyitotta, lassan és óvatosan megpróbált kiszállni belőle, és végre talpra állni.

– Segítsek? – kérdeztem, mivel láthatóan még botladozó volt.

– Szerintem menni fog, már nem szédülök annyira – mondta, és próbálkozott, majd véletlenül megbotlott. Szerencsére el tudtam kapni, így tulajdonképpen annyi idő után tényleg újra közel kerültünk egymáshoz. Mélyen belenéztünk egymás szemébe, majd megcsókoltuk egymást. Ezután kicsit meglepődötten nézett rám.

– Mi... mi már a gimiben megismertük egymást... igaz?

– Igen. De, akkor most mégis emlékszel?

– Hát... olyan, mintha derengene valami, mintha látnám magunkat a könyvtárban, ahol... ahol...

– Ahol először megcsókoltuk egymást.

– Igen – mondta boldogan, majd pár csók keretében úgy tűnt, másodszorra is egymásra találtunk. Ezután már biztos voltam, hogy vissza fognak térni a többi emlékei is, és újra boldog házasokként fogunk élni, akárhova is jutunk ezután.

 

 

VII. Fejezet: Határ a csillagos ég!

 

Miután a doktor meghozta a cuccokat, odaadtam, ami Anné, vagy ahogy származásomhoz illően mondhatnám, Annáé. A többi ember holmiját is előkészítettük, majd elindultunk a város északi részébe, hogy keressünk valamit, amivel elmehetünk innen. Egy jó kis sétának meg is felelt, én Annával illően kézen fogva, míg a doktor, akiről közben kiderült, Albertónak hívják, mesélt a katonák harcairól, a megmentett életekről, és megszállók legyőzéséről.

Miután megérkeztünk a területre, örömmel láttuk, hogy még maradt két űrhajó, nekünk elég volt egy is. Beszálltunk, én beindítottam, majd átmentem vele a kórház elé. Ezután már csak a hibernáltakat kellett berakni. Élelmünk nem volt sok, ezért úgy döntöttünk, majd az új helyünkön keltjük fel őket. A hajó hangárja jócskán megtelt, de még maradt azért egy kis hely, ha esetleg kéne valami.

– Merre menjünk, doki, merre mehetünk?

– Hát ez a hajó, ha jól tudom...

– Rendelkezik ugrómeghajtóval, igaz?

– Igen.

– Akkor azt hiszem, előtte még be kell ugranunk valahova, valakiért.

– Rendben, de gépész meg egyéb tisztségek nem kellenének?

– Az a jó ebben a hajóban, hogy az ember egyedül is el tudja vezetni.

– Akkor azt hiszem, indulhatunk is.

– Igen. Anna, te is készen állsz?

– Igen, Alex, mehetünk.

– Akkor indulok is – és már be is lőttem a meghajtót, majd felszálltam a kórház poros, omladozó fehér falai mellől, haladva az űr felé. Hamarosan légkörön kívül voltam.

– Hiperűrugrunk, kedvesem.

– De Alex, most akkor hová is akarsz menni? – kérdezte Anna kíváncsian.

– Egy jó barátomhoz – adtam a választ immár boldogan, és eltűntem a mélyűrben.

– Computer, mik a mai statisztikák? – kérdezte egy gépies hang...

– Minden rendszer állapota jelenleg megfelelő. Új adatokat nem vettünk – válaszolt egy másik géphang.

– Értem – mondta újfent az első, majd észrevette a radaron a bejövő jelet.

– Computer, mit jelez a radar? – Még csak kérdezte, miközben épp az állomás ablaka előtt megjelent egy ugrásból kilépett űrhajó, ablakában egy ismerős arccal. – Computer, dokkoló folyosókat felkészíteni – adta ki az utasítást, majd rohant is a hangárhoz.

Beérve, Alexander már ott állt a feleségével.

– Szia, Mikk.

– Üdvözöllek, önt is, asszonyom – mondta Mikk, igencsak derűlátó nézéssel. – De hogyhogy itt vannak, tehát sikerrel jártál Alex?

– Mint láthatod. Azért jöttem, hogy te is gyere velem. Egyedül is el lehet ugyan vezetni ezt a hajót, de hogyan is lenne az igazi egy másodpilóta nélkül? – mondta Alexander mosolyogva.

– Na és az állomás, vagyis a munka...

– Nyugalom, mi győztünk ugyan az Effitán, de el is mentünk. Viszont tudom, merre kell őket keresni, ezért szeretném, ha te is velem jönnél.

– Na és merre mennénk? – mondta egyetértő, mégis kérdő hangon Mikk.

– Nos, doki, merre is kellene mennünk? – fordult oda Alex Albertóhoz.

– Hát, van három irány, amerre mentek és mi is mehetünk – érkezett a válasz a doktortól.

– Nos, Mikk, hallottad. Több irány van, a határ pedig a csillagos ég!

Munka az űrben

Írta: Kádár Jeremi Emánuel

 

I. Fejezet: Az űrállomás mindennapja

 

Milyen a munka az űrben, egy űrállomáson? Hogy lehet elvállalni egy ilyen munkát?

Miért kéne elvállalni, és miért nem? Oly sok ember kérdezhetné ezt tőlem, de egyikük sem teheti, valószínűleg többségük nem ismer, nem is tud a létezésemről, a munkaadóimon és a családomon kívül, már ha ők még gondolnak rám, és nem felejtettek el. A nevem Alexander, és a 451-es űrbázison dolgozom, mint egyedüli munkás, figyelő, karbantartó és üzemeltető egyszemélyben. Miért vállaltam el ezt a munkát, meddig voltam itt? Az a történetből hamarosan kiderül.

– Uram, uram, Alexander! Ébredjen, bázisidő szerint 0:000 van, itt az idő a felkeléshez, és a reggeli szilárd és folyékony energiaadó tápanyag elfogyasztásához – szólalt meg a gépies, ismerős hang, felébresztve álmomból. Ő volt MMMI (Munkasegítő Mesterséges Munkatárs Intelligencia), az egyetlen dolog rajtam kívül ezen a helyen, ami tud beszélni, és legalább az érzetét kelti, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Persze az alapján, hogy gép, lehetne gondolni, hogy unalmas, monoton, munkaszövegeket mond, amikor éppen nem csak a rendszer figyelésével foglalkozik, pedig programozásomnak köszönhetően, amit szerencsére engedélyeztek nekem bizonyos keretek között (bár lehet, hogy átléptem...), MMMI, vagy ahogy én hívom Mikk, remek társaság tud lenni, és köszönhetően az érzelemprogramjának, remek barát is egyben, talán az egyetlen az életemben.

– Jó reggelt, Mikk... (ásítás)..., hogy érzed magad ma reggel?

– Minden alkatrészem és programom megfelelően funkcionál, de akár mondhatnám úgy is, hogy remekül. És ön? Ezúttal is rémálma volt, Alexander?

– Jól vagyok, és ezúttal még normálisabbat is álmodtam, egy végtelen mezőn voltam, ahol... hát... szóval egy végtelen mezőn.

– Értem, rendkívül érdekes lehetett, bár nem tudhatom, tekintettel, hogy én nem vagyok képes álmodásra és alvásra.

– Hát, nem tudod, mit hagysz ki! Na de, sok munka van mára előjegyezve?

– Ahogy ön mondaná, ez egy olyan „laza nap”, uram.

– Annak örülök, és a statisztikák mit mutatnak? Érzékelt az állomás bármit is, vagy ez még mindig annyira számít megfigyelő állomásnak?

– Azt hiszem, úgy mondhatnám, még mindig nem.

– Értem, na de akkor most jön a reggeli!

– A szokásos összetett szénhidrát tartalmú táplálékát kéri uram?

– Természetesen.

– És mit kér a sült krumpli mellé?

– Egy adag Earl Grey tea jó lesz.

– Rendben, mindjárt hozom – mondta magasztos határozottságával, ahogy egy géptől várható, és el is ment elkészíteni a reggelit, ő ugyanis nemcsak hogy jó társaság, de remek, úgymond komornyik volt, mindent mindig jól elkészített, és a teát úgy főzte, ahogy azt kell. Nem is tudom, mi lenne velem Mikk nélkül, mert hogy magam készíteném az ételem, azzal nincs gond, de ha ténylegesen egyedül maradnék, hát, lehet, hogy valamikor kell az embernek a magány, de nem állandóan, 7-9 év munka alatt, már ha csak annyi ideje dolgozok itt, többnyire mesterséges, szintetikus ételeken élve. Így viszont, hogy ő is itt volt, eltelegetett az idő, és bár a munkaidőm elméletben még kitart jó pár évig, így ha ő itt van, szerintem ki fogom bírni... egy-két dologtól eltekintve.

Most, hogy a reggelit lerendeltem, és a napi munkát is tömören átbeszéltem Mikkel, úgy éreztem, ideje lesz kikelni az ágyból. „Félredobtam” fekete takaróm, majd pizsamámból gyorsan átöltöztem mindennapi ruházatomba, szürke ing, fekete nadrág, fekete cipő és zokni. Nem is kellett több egy ilyen munkához, kivéve, ha karbantartás van, mert akkor ugye a munkásruha kell. A ruhásszekrényben egyébként szépen sorakoztak az ugyanolyan ruhaszettek, amit most fölvettem, lehetett volna másikat is választani, de ez tetszett. Maga a szekrény nem volt túl nagy, összesen 10 szett volt benne és 5 munkaruhás szett, ezek mind egymáshoz préselve a kicsit szűkös helyen, külsőleg nem volt sok különlegesség a szekrényemen, és a szobámon sem, ágy, szekrény, az íróasztal és persze az űrablak, volt még egy-két kisebb elem, de azok nem voltak olyan fontosak, bár az előző elemek sem tűntek ki szürkés-feketés színükkel, néhol kékes árnyalatokkal, de nem is volt szükségem különlegesebb, díszesebb szobára, nem barokk ez, nem is felsőbb lakosztály, egyszerű és jó. Ez az egyszerűség az állomásra is kiterjedt, kezdve gömb alakjától, alul-fölül egy adóvevő toronnyal, középtengelynél egy mélyedéssel, melyen a bejáratok, vagyis az 1. dokk, és néhány ablak, zsilip elhelyezkedett. Színben követte szobám árnyalatát, akárcsak az egyéb belső helyek, termek. Berendezés szempontjából csak az volt, ami kellett, néhol 1-1 műnövény. Tárgyak, eszközök pedig, csak ami nélkülözhetetlen a munkához.

De én egyszerűsége ellenére is szeretem ezt a helyet, lehet, hogy pont a sajátos dizájn miatt, vagy csak mert szerintem egyszerűen jól néz ki. Ettől függetlenül, a munkám leteltekor azért vissza szeretnék térni szülőbolygómra, az Effitára.

– Uram, a reggelije – toppant be hirtelen társaságadóm, a reggelimmel.

– Köszönöm, Mikk, tedd csak le az asztalra. – Ezzel át is ültem az asztalomhoz, és igencsak gyorsan elfogyasztottam az élelmem.

– Ez kiválló lett, Mikk, mint mindig – hangzott jogos dicséretem.

– Ön pedig még mindig gyorsan eszik, vigyázzon, nehogy túl nagyokat nyel....

– Tudom, Mikk, vigyázok – válaszoltam, miközben ő folytatta jól megszokott szövegét.

– Uram, óhajtja kezdeni újabb munkáját?

– Újabb?

– Igen, míg elkészítettem a reggelijét, az A0-1 szinten és az A0-2 szinten, a folyosókon a rendszer észlelt pár elhasználtabb vezetéket, ajánlott lenne kicserélni. Én megyek az A0-1-re, ön meg A0-2-re mehet, mivel logikus lenne ketten, gyorsabban elvégezni a munkát.

– Csapatmunka... ez jó ötlet, több szabadidő marad.

– És uram, tudja, régebbóta gondolkodom valamin, ami úgy érzem, hasznos lenne, tekintettel, hogy társaságának a funkcióját is én töltöm be, és így több ismeret, jobb társalgás, szóval...

– Kérdezz bátran, Mikk! – mondtam biztatóan.

– Miért vállalta el ezt a munkát 8 éve, 5 hónapja és 2 napja? – kérdezte, az igencsak pontos dátummal.

– Hmm... őszintén szólva nem pont erre a kérdésre számítottam, de végül is, elmondhatom.

– Értem, uram, hallgatom.

– De először én is kérdezek valamit. Ha tegyük fel ember lennél, és lenne egy lány, akit szeretsz, vagy ahogy te mondanád, szükségesnek éreznéd őt, a kapcsolatot, és így házasodnál végül, mit tennél meg érte, ha megbetegedne, és a még jövőben használandó kezelést nem tudnád fedezni, úgymond, mit éreznél maximum logikusnak, Mikk?

– Hát, uram, ha tényleg annyira szükséges lenne az adott személy, úgy érzem, megérné valamilyen szinten saját testem épségét is kockára tenni. De akkor ön azért jött az állomásra, mert túl drága volt a kezelés?

– Tudod, Mikk, a kezelés akkor még nem létezett, vagyis igen, de még nem alkalmazták általánosságban, újfajta volt, forradalmi, így még csak tesztalanyok voltak, neki pedig volt a betegsége, és ketten úgy döntöttük, jelöljük őt, mert más gyógymód addig nem volt a kórságra. Csak éppen túl sokat kértek érte, és a kezelésig, tekintettel feleségem állapotára, le kellett volna hibernálni. És itt jön képbe ez az állomás, mely hosszú munkaidőt nyújt, kb. eleget a mélyálom alatti időre, és eleget is fizet. És mivel szerencsére egyik barátom felsőbb körökre is tudott hatni, sikerült elvállalnom, megszereznem ezt az állást.

– Érthető és logikus, uram, köszönöm az információt.

– Nincs mit, Mikk, hiszen legyél akár ember, akár android, nincs más, aki itt a barátom lehetne.

– Köszönöm, uram.

– Na, de akkor lássunk munkához!

– Rendben, induljunk.

 

 

II. Fejezet: Mi lenne ha...

 

A két folyosó, ahol a hibákat Mikk észlelte, nem volt messze egymástól, de ahhoz eléggé, hogy ne halljuk, ha egyikünk szólna a másikhoz. És hát mit mondhatnék, szélességben nem voltak díjazottak, de magasságban már annál inkább, mivel megfelelően elfértünk, ezenkívül hosszukkal is kiemelkedtek, mivel futtában bizony kellene néhány perc, hogy mindegyiken áthaladjon az ember, főleg, hogy mindegyik nyitott volt a másikra, ezzel is az átjárhatóságot javítva, viszont fokozva az elkavarodás esélyét. Persze az előbbiekből adódva egyértelmű, hogy egy apró hiba megtalálása már nem olyan egyszerű, főleg, hogy oldalanként jó néhány kábelpár fut ezekben a fehér labirintusokban.

Mikk már majdnem ott volt a helyén, legalábbis gondoltam. Tekintettel a távolságra, ezúttal hoztunk magunkal egy-egy kommunikátort. Mely egy egyszerű, lapos kis tápszabályzóra hasonlított.

– Uram, ott van már a helyén? – szólalt meg a kommunikátorban.

– Igen, itt vagyok az A0-1-en.

– Na de uram, mondtam, hogy a másikra menjen!

– Most mit akadékoskodsz, Mikk, ugyanaz a hiba, nem lesz gond, ha véletlenül felcseréljük, ez esett jobban útba. Máskor is volt már hasonló es...

– Alexander! Megmondtam önnek, hogy melyikünk melyikbe menjen! Kérem, fáradjon a helyére! – Furcsa volt ezt hallani Mikktől, eddig is hallottam már kioktatónak, meg akadékoskodónak, de akkor olyan volt, mintha mérges lenne rám, nem beszélve a rá nem illő hangnemről.

– Mikk, nem lesz gond még ebből az egy alkalomból – válaszoltam nyugodtan.

– De Alexa.... – Lenyomtam a kommunikátort. Eddig egy hibánál sem volt baj, ha cseréltünk, nem értettem, hogy most mi a gond. Eszembe jutott, hogy Mikk tán az elmaradt karbantartásai miatt zavarodott meg, végül is egy robotnak is kell néha pár helyen olajozás, mindenesetre, hallva ideges hangját, az ajtót a folyosó végén lezártam, és nekiláttam a munkának.

Minden normálisan ment. Leszereltem a burkot, miután megtaláltam a hibát a scannelő egységemmel, majd nekiláttam a kábelrengeteg közti keresésnek. Időközben figyeltem, nem hallom-e Mikk hangját, de úgy tűnt, lenyugodott, és ment a másik helyre.

Amikor a hibás kábelhez értem volna, még egy burkot találtam, ez szokatlan volt, úgy tudtam, csak 41 kábelsor van, és nem több. A burok erősítése eltért az eddigiektől, de végül sikerült leszedni. A felbukkanó látvány egész érdekesen érintett, az eddigi fekete, fehér kábelektől eltérően ez egy piros és egy jellegzetes homokszínű kábel kötege volt, ami nem csak itt futott végig, de belülre is átágazott. Érintésre hideg volt, és mintha rezonált volna kicsit, nem tudtam, mi ez, eddig nem láttam ilyet. Viszont a hibát megtaláltam, mivel az egyik kábelen „repedések”, vagy legalábbis ahhoz hasonló apróbb rések voltak, odahelyezve ujjamat, szinte megfagyasztotta, így el is kaptam. Úgy döntöttem, követem a piros kábelt, mert vastagabb volt a másiknál, így talán fővezeték, és megtudhatom, hová vezet. Ráállítottam a scannelőm a vezeték jelére, és bár megjavítani nem tudtam a kábelt, mert nem ismertem, de követni szerencsére igen.

Már percek óta bolyongtam a folyosókon, mire az állomás aljpontjához értem, ahol volt egy ajtó, mely a legalsó szintre visz. Nem mentem eddig még le, mivel tudomásom szerint ez egy üres raktár, de a gyanús jelek miatt mégis tettem egy próbát.

Az ajtó hexagon (szabályos hatszög) alakú volt, pereme ezüstös, a közepén egy kampóval, mellyel az ajtót lehetett nyitni, csak nem könnyen, mivel ezeknek jól zártaknak kellett lenniük, ezért is lepődtem meg, hogy ez most könnyen ment. Kinyitva az ajtót a sötétségen kívül nem sok mindent láttam, talán még több sötétséget. Létra volt egy, így azért le lehetett menni. Szerencsére a munkáseszközökhöz tartozott a zseblámpa, már ha ezt a kis műszert annak lehet hívni. Levilágítottam a sötétbe, majd mászni kezdtem lefelé.

A „felszínre” érve nem sok mindent lehetett látni, még lámpával sem, szerencsére a világítás kapcsolóját gyorsan megtaláltam, majd fel is kapcsoltam. A látvány igencsak meglepett.

A plafonig érő gép, melyet láttam, egy generátor volt, nem is akármilyen, olyan, amelyet kisebb állomásokon használnak, melyeknek kevés energia kell. Ezzel a különös kábelek is meg lettek magyarázva, mivel ez a generátor egy igen olcsón előállítható, úgymond vegyszerből, a kromolinból nyeri az energiát, mely még szobahőmérsékleten sem melegszik fel fagypont fölé, mégis sok energiát tud szolgáltatni. Persze gondolhattam volna, hogy ez pótgenerátorként működik, végül is a kromolint még akár a meteorokból is elő lehet állítani, és errefelé sok az ilyen űrkavics, így ez tulajdonképpen végtelen energiaforrás lenne vészhelyzet esetére, mégis gyanús volt nekem, hogy akkor miért nem szóltak erről. Úgy döntöttem hát, körülnézek itt, bár a generátorhoz kapcsolódó gépeken, vezetékeken kívül nem volt itt sok más, talán csak a generátor, ám egy jegyzéknek kellett lennie valahol, melyben le van írva, milyen célból van beszerelve. Kis keresés után meg is találtam kifüggesztre a falra.

„Megnevezés: Kromolin-X42-es instant hevítéses generátor. Származás: Új-Európa, Űrközi Gépészeti Intézet, Brullsz város. Beszerelés oka: Szükséges az 5-ös téta űrbeli lokalizáló kéműrbázis (T.Ű.L.K) energiaellátásához.” Kém? Ez meglepett. Tudtommal a bázis a távolabbi bolygók folyamatos geológiai távmegfigyelésére, esetleg idegen életnél kapcsolatfelvételre szolgál.

– Mégis, mit jelentsen ez? – szóltam fennhangon meglepetésemben.

– Nekem lenne egy magyarázatom erre, uram – hangzott hátam mögül egy hang, amiről keresés közben el is felejtkeztem.

– Mi lenne az, Mikk?

– Mi lenne, ha azt mondanám, nem teljesen volt tudatában annak, hogy milyen munkát végez?

 

 

III. Fejezet: Az igazság

 

– Hogy, hogy érted azt, hogy nem voltam tudatában? – kérdeztem megilletődötten.

– Úgy, uram, hogy az adatok, amiket ön küldözgetett, rendezgetett, kódoltak voltak, ezért tűntek általános statisztikáknak. Bár amikor valójában nem kapott semmit, néhány adat akkor is érkezett, vagyis ön a semmit dolgozta föl.

– Mikk, mondd, hogy most csupán valami vicces jellemprogramot tesztelsz rajtam. Egyáltalán, kik után kémkedtem volna?

– Hallott már a Földről, uram?

– Igen, az emberiség régebbi lakhelye, mely kipusztult, kimerült.

– Nem, uram, nem egészen így történt, a Földet egy másik civilizáció pusztította el.

– Ezek szerint bázisunk a védelem miatt figyelheti őket?

– Igen, uram.

– És miért kellett ezt előlem eltitkolni?

– A veszély miatt, uram, a bázis, tekintettel céljára, veszélynek van kitéve.

– Értem. Mikk!

– Igen, Alexander?

– Visszatérek az otthonomba!

– Nos, uram. Annak nem lenne értelme.

– Ezt hogy érti?

– Az adatok, amiket küld, már egy ideje sehova sem érkeznek meg, és nincs visszajelzés rájuk.

– Vagyis?

– Lehetséges, hogy nem lenne hova visszatérnie.

– Úgy érted, a történelem ismételte önmagát?

– Pontosan.

– Ez egy újabb ok, hogy menjek. A feleségem ott van, és akár kapott már kezelést, akár nem, én visszamegyek hozzá.

– Értem, uram. De mint már láthatta előbb az állomás igazi generátorát is, mely igen gyenge, gondolhatja, hogy nem rendelkezünk jobb szállítóeszközzel egy mentőkapszulánál.

– Igen... az lehet, de egy próbát mindenképp tennem kell!

– És mi lenne a munkájával?

– Miért küldjek adatokat az űrbe, ha nincs, aki olvassa? Nem, Mikk, most haza fogok menni.

– Ne legyen elhamarkodott, Alexander, mi van, ha nincs is semmi baj, puszta technikai probléma? Gondolkozzon tisztán!

– Te is, Mikk. Ha technikai problémájuk lenne, mindenképp üzennének, hogy ne üzengessek értelmetlenül, amit mi érzékeltük is volna, mivel tudtommal a bázis rendben van.

– Azt hiszem... most nem tudnék megfelelő ellenérvet felhozni, uram.

– Tehát egyetértesz. Akkor viszont itt az ideje a felmondásnak!

 

 

IV. Fejezet: Az indulás

 

A bázis hangárja egy aránylag elhanyagoltabb, porosabb terület volt, méretben viszont már talán kiemelkedőbb a többi helyiségnél, igaz, egy személyi gépnél és a mentőkapszulánál több dolog itt sem fért volna el.

Űrhajónk nem volt, mivel azzal hagytak itt az állomáson, hogy majd a munka letelte után értem jönnek, ha pedig addig is valami gond lenne, üzenjek, vagy használjam a mentőkapszulát, melynek jeladó rendszerét érzékelnék.

A mentőkapszula nem volt valami nagy luxus, de a célnak megfelelt. Igaz, ilyen messzire elméletileg nem lehet vele elmenni, de talán egy kis szereléssel megoldható. Két férőhely volt benne, de mivel Mikk semmiképp nem akart velem jönni, tekintettel a kapszula energiakorlátjaira, úgy döntöttünk, hogy ha ugyan rendhagyóan is, de átalakítjuk egy férőhelyessé, ezzel energiát spórolva. Ezen kívül levesszük a világítást és a jeladót is, tekintettel a valószínűsíthető otthoni gondokra. Az átalakításokkal talán lesz elég energiám, hogy eljussak a célomig... remélem, hogy lesz.

– Uram, megkezdem az előkészületeket, addig ön szíveskedjék elpakolni mindazt, amiről úgy véli, szüksége lesz, de csak a fontosabbakat, nincs sok hely.

– Értettem, Mikk, kösz, hogy segítesz.

– Csak természetes, Alexander, hiszen ahogy ön mondaná, „barátok vagyunk”. – Életemben először most láttam Mikk amúgy gépies tekintetén, arcán valami kezdetleges mosolyt... lehet, hogy ő is megértette, mit jelent barátnak lenni, barátként tekinteni valakire.

Még utoljára elmentem a szobámba, hogy összepakoljam a számomra fontosakat, igaz, sok holmim nem volt, de még ennek is csak egy részét vihettem. Asztalomról elraktam a rólam és kedvesemről készült képet, a marsi bicskámat, ami különleges ötvözete miatt hasznos lehet, ha esetleg el kell vágni valamit, és végül az e-naplómat, amire az előző jó pár év emlékeit vittem be, és persze a „baráti” képet is, amin Mikkel együtt vagyunk. Vicces egy kép, én a nagy mosolyommal, de a szürkés ruhámban, ő meg csak az ajánlásomra fölvett mintás pólóban, merev, unott, robotos arccal, mögöttünk az űr szép látképével. Igaz, talán még egy-két dolog elfért volna, de gondolom, nem ingekre, kávésbögrére vagy meteorkő-gyűjteményre lesz szükségem... bár a gyűjtemény amúgy sem férne el egymagában sem. A pakolás után lekapcsoltam a villanyt, vettem egy utolsó lélegzetet, és elindultam a hangár felé, mivel gondolom, Mikk, tekintettel az ügyességére, már végzett is.

A hangárhoz érve láttam, hogy Mikk már vár engem a kapszulánál állva.

– Alexander, ne felejtse, amit most mondok, a kapszula energiája talán elég lesz, de ha mégsem, a műszerfalon lévő kék gombbal lője ki a meghajtót, amikor még be van gyújtva, mivel így a kapszulától nem olyan messze berobban, és talán ad még egy löketet, de nem robbantja föl a kapszulát. És ne felejtse, semmi olyat ne csináljon, ami energiapocsékló lenne! Bár igaz, többnyire hibernálva lesz, és csak vészes energia csökkenés esetén ébred fel, vagy ha célba ér... de mindenesetre, ha az űrben ébred fel, tegye, amit mondok, és semmi mást. Érti?

– Ez csak természetes, Mikk, hogy értem.

– Remélem is, Alexander.

– És akkor te, gondolom, maradsz.

– Igen, valakinek azért maradnia is kell, és az esetleges bejövő üzenetnél válaszolni is, vagy megírni haza, hogy önnel mi van. Mivel a körülményektől eltekintve, még lehet, hogy nincs is baj, és visszajeleznek.

– Gondoltam, hogy makacskodni fogsz, de nem is tudnálak elképzelni e nélkül.

– Értem, uram.

– Amúgy, Mikk, ha már úgyis elmegyek, tegezzél te is egyszer.

– Rendben, ha így szeretnéd.

– Ez a beszéd. Akkor hát, én indulok is, azt hiszem.

– Jól van, Alex. – Több már nem kellett, cuccaimat beraktam, majd én is befeküdtem a kapszulába. Még láttam Mikk arcát, ahogy rám néz a kapszula üvege mögül, láttam, ahogy mosolyog, majd elköszöntünk.

– Viszlát, Alex, aztán találd meg őt.

– Viszlát, Mikk, és ne félj, meglesz. – Már csak a sípolást hallottam, mely jelezte a hibernálás kezdetét, hamarosan pedig már úton is voltam, kilőve célom felé.

 

 

V. Fejezet: Visszatérés az Effitára

 

Egy hangos sípolást hallottam, amikor hirtelen magamhoz tértem. Még percekig elég kába voltam a hibernálás miatt. A műszerfal szerint földet értem, tehát szerencsére volt elég energiám a visszatérésre.

Pár perc kábultság után megpróbáltam kimászni a kapszulából, szerencsére a biztonsági légzőkészüléket sem kellett elővennem, mivel a műszerek szerint a levegő belélegezhető. Megnyomtam a megfelelő gombot, és a kapszula üvege megnyílt, ideje volt tényleg felkelni.

Kikászálódás közben eszembe jutott a hiberálom alatt látott hely... az a végtelen és céltalan hely, ahol már voltam álmomban korábban is. Már csak azért is eszembe jutott, mivel egy füves pusztás területen sikerült landolnom, ami szerencsére nem volt annyira ismeretlen, így körülbelül tudtam, merre kéne mennem. Kivettem a holmimat, és már indultam is.

A napállás szerint már menetelnem kellett egy ideje, és nemsokára meg is pillantottam a várost. Pár perc után már ott is voltam a külvárosban. A látvány, amely fogadott, igencsak... meglepett.

A házak többsége már nem is állt... inkább rom volt, amelyik épebb állapotban maradt, azt pedig benőtte a növényzet. Itt már értettem, miért nem üzentek nekem... akármi is történt, nem akartak feleslegesen idehívni pár egyszerű embert, aki nem tudna sokat tenni.

Kis megfigyelés után észrevettem, hogy ez az a város, ahol a feleségemet is kezelésbe vették, ami nem lehetett véletlen. Mikk adhatta meg a pontos kordinátákat... a város helyét kinézhette az adatbázisból, vagy akár a személyes bejegyzéseimből is. „Köszi, Mikk” – mondtam halkan, elismerve, hogy végül is tényleg egy igazi barát lett. Tudtam, hogy hol van a kórház, így el is indultam.

Átmenve a romos város egy részén, nézve, mi lett az otthonommal, elértem a kórházig. Tudom, most azért is kellett volna aggódnom, mi történt az Effitán, ki pusztított ki mindent, hová tűnt nyom nélkül mindenki, de úgy éreztem, most ő az egyetlen, aki érdekel, a többi csak utána.

A kórház fele le volt omolva. Szerencsére a hibernálók az alagsorban voltak, amely biztosabb hely volt beomlás szempontjából. Az épületbe nem volt nehéz bejutni, falán annyi volt a lyuk, mint kráter a Holdon. Belépve rögtön a lépcsőkhöz mentem, ahol gyorsan le is jutottam az alagsorba. Ellenőrizni akartam, mi van vele, majd utána dönteni, hogyan tovább.

A hibernálós terem ajtajánál voltam, be akartam menni, csakhogy kellett volna a kulcs. Észrevettem, hogy a folyosó egyik végén mintha fény égne az egyik alagsori irodában. Odasiettem, bár nem tudhattam, mit fogok találni ott.

Ahogy be akartam nyitni az ajtón, csoszogást hallottam magamhoz közel, egy fehér, szakadt köpenyes szakállas férfi állt ott, meglepődött, ijedt arccal. Láthatóan mondani akart valamit, de azt sem tudta, mit mondhatna, így én kezdeményeztem.

– Üdv, Alexander vagyok, és... – végig se mondtam, a férfi már eszméletét is vesztette. Nem tudom, mi lehetett ennyire meglepő. Hogy embert lát, vagy valami más? Elvonszoltam az irodába, ahol megpróbáltam kényelembe helyezni, az egyik bevitt korházi ágyra, amit valószínűleg alvás miatt rakott oda. A kulcskarika zsebében volt, nem valami tisztességes így kifosztani, de amíg ő pihenget kicsit a sokkhatás után, addig is megkeresem, aki miatt jöttem.

A teremajtót egy kis kulcsszelektálás után ki is nyitottam, majd bementem. Amennyi hibernálót láttam ott, jó sokáig kellett volna keresgélnem, de szerencsére, amelyik használaton kívül volt, azt egy felirattal jelezték. Kicsit meglepett, hogy amekkora katasztrófa lehetett itt, még volt energiájuk a hibernálókra, de érthető, mert végül is emberéletekről volt szó.

 

 

VI. Fejezet: Ann (Anna)

 

Pár perc keresés után megtaláltam azt a sort, ahol emlékeim szerint Annt „tartották”. Örültem, hogy egy ekkora teremben, mint ez, ilyen gyorsan megtaláltam. Egy kis keresés után ráleltem magára a kabinra is. Az üvegen át halványan láttam kedvesem arcát, és szemem mintha enyhén meg is könnyezett volna.

– Ennyi év után visszajöttem hozzád – mondtam magamban, majd leakasztottam az orvosi naplót a kabin oldaláról.

Az írás szerint a kezelés, amire vártunk, megtörtént, és sikeres is volt, bár írtak egy kis mellékhatásról, de amilyen ronda írás volt, nem nagyon tudtam kiolvasni. A következő sorok szerint második lehibernálás alatt van. Gondolom, azért kellett újra befeküdnie, hogy a pusztítás, vagy ami ilyenné tette ezt a helyet, ne érjen el hozzá is... viszont így nem értettem, miért maradtak üres fülkék. Persze örültem, hogy hibernálták, különben nem találtam volna rá ilyen könnyen.

Mivel a papírok szerint bármikor készen van az ébresztésre, úgy döntöttem, eljött a nagy pillanat, amikor újra magam mellett köszönthetem őt, így elvégezve a papír hátoldalára jegyzett útmutató által írtakat, elkezdtem az ébresztést. Nem kellett sok idő, és a fülke üvege áttetsző lett, majd meg is nyílt. Ann lassan ébredezni kezdett.

Szemét lassan kinyitotta, és egyenesen rám nézett.

– Ann, itt vagyok, most már újra együtt leszünk – mondtam neki boldogan.

– Ööö... is… ismerjük egymást? – hangzott válaszként a kérdés, mely egyenesen szíven ütött. Nem tudtam, mi történhetett, de úgy nézett rám, mint egy idege

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés