http://weheartit.com/entry/98410492/gallery-ios

Kórház. Megint. Még ki sem vették a kezemből a tűt, máris újat döfnek belém. Kérdezik, hogy elájulok-e.

Érdekes, az elsőnél nem kérdezték. Csak annyit mondtak, nem kell félni, csak addig fáj, amíg beszúrják. Csak mint egy nagyobb szúnyogcsípés. Nem tudom, hogy hol nevelkedtek, és azt sem, hogy milyen szúnyogokkal találkoztak már életükben. De az a „szúnyog”, ami engem „megcsípett”, csaknem keresztülütötte a kézfejemet. Ahogy „matatott” a kezemben, minden mozdulatára polkázott a kisujjam. A végén már attól féltem, hogy a heves polkázás közepette leszédül a kézfejemről, átadva helyét a „szúnyognak”. Szerencsére még idejében talált vénát a kedves mosolyú doktornő, és bekötötte a branült. Akkor azt gondoltam, a nehezén túl vagyok.

Tévedtem…

Mosolyt erőltetek az arcomra. Nem. Ne aggódjanak, az ájuldozás nem az én műfajom. A szúnyogcsípés sztorit is ismerem, bár sajnos nálam nem vált be, de majd szólok, ha mégis elájulnék. Rövid „matatás” után újabb branül. Most mackós matricával ragasztották le. Kisebb tűt kaptam, a nagyobbat már nem bírta a vénám. Nemcsak ő, de én sem bírom már. Elegem van a kórházakból, a változatos hangulatú és mosolyú nővérekből. A kezemet belülről felégető orvosságokból. A vizsgálatokból. De ezt nem mondhatom.

Ha megkérdezték, hogy vagyok, nem sorolhattam el ezeket. Egyszerűen elkántáltam a már jól ismert szöveget. Nyár végén kezdődött a betegségem. 1-10 skálán 9-10, fáj a fejem, nincs hányingerem, a járásom pingvineket megszégyenítő.

A kórterem, ahová kerültem, szokásos. Gyermekosztály lévén mesefigurás függöny (de azért zöld alapszín) üvegfalak. Rácsos ágy a kisebbeknek, nekem pedig a másik kórházi ágyamhoz képest igencsak kényelmes szimpla ágy.

Az ágynemű fehér, és a kórház logója a „díszítés”.

Fáradt vagyok. Hosszú volt a mai nap. Az ide vezető autóút. A vizsgálatok. Sajnos azonban még nincs vége a procedúrának. Éppen csak „berendezkedtem” az új szobámban, már jön is a nővér, hogy bekösse az infúziót. Előre szól, lehet, hogy kicsit csípni fog. Én pökhendin bólintok. Nem hiszem, hogy kellemetlenebb lesz annál, mint amikor egy fél zacskó infúziót szétfolyattak a kezemben, mire rájöttek, hogy hoppá, nem bírta a vénám a tűt.

Mosolygok, bólintok. Majd végigalszom. Ám amint eléri a kezemet a folyadék, lángra lobbanok. Mintha belülről égetnék az ereimet. A bőrömön hólyag jelenik meg. A szüleim szólnak a nővérnek. Ő bólint, megtapogatja belülről valószínűleg szenesre égett kezemet. Semmi baj. Előfordul.

Nincs mit tenni. A szüleim biztatnak. Nemsokára lefolyik. Próbálj meg aludni. Kezdek hozzászokni a fájdalomhoz. Mielőtt elaszok, végigfut az agyamon. Vajon Bellának is így égette a kezét a vámpírméreg?!! Elalszom…

Második vagy talán harmadik napom a kórházban. Nem tudom pontosan, hisz a legtöbb időt a saját álomvilágomban töltöm. Ott, ahol nem égeti a kezem az infúzió, nem fáj a fejem, nem vagyok ágyhoz kötve.

Rengeteg régi emléket élek újra, valószínűleg kicsit átírva.

Emili türelmetlen. Valami jó mókát talált ki. Nemrégiben kaptunk két kecskét. Ő fehéret, én foltosat.

Nyakörvet tettünk a nyakukra, és órákon keresztül sétáltattuk őket körbe a tanyán. Ők voltak a mi kiskutyáink kecsketestben. Sajnos egyik nap arra mentünk ki a tanyára, hogy mindkettő elpusztult. Mi persze kétségbeestünk, és elsirattuk őket. Akkor még kicsik voltunk, nem jutott olyan az eszünkbe, hogy hol vannak a holttestek, hogyhogy egyik napról a másikra egyszerre pusztultak el. Csak néztünk nagy szemekkel az igencsak furcsa színű és ízű sült hús felett az ebédlőasztalnál.

A negyedik nap. MRI vizsgálatom lesz. Ettől nem félek, volt már. Nem fog fájni. A betegszállító, aki belekényszerített egy tolókocsiba, vagy előző életében, vagy gyermekkorában profi Forma–1-es pilóta volt. Mire a vizsgálatra értünk, azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Egy házat szedtek darabjaira, és pakolták egyenként a tégláit a fejemre. Csaknem agyonnyom a súlya.

A vizsgálat előtt kiadták az instrukciókat. Nem szabad mozogni, ne ijedjek meg, a gép hangos lesz, olyan hangja lesz, mint egy traktornak. Majd a tepsin betolnak a „sütőbe”. A gép valóban hangos, még a hangtompító fejhallgatón keresztül is. Megint meglepődöm. Hogy micsoda orvosok vannak. Valószínűleg nem nézték ki belőlem, hogy hallottam már traktorhangot, vagy csak viccesek akartak lenni. A gépnek inkább olyan hangja van, mint ami mindjárt rám omlik, nem pedig olyan, mint egy traktornak. A ház azonban még minden téglájával a fejemen trónol, és kezdek bekábulni tőle. A gép szerencsére nem omlott rám, így készre sülve kihúznak a sütőből. Egy doktornő vár a kórterem előtt három tele fecskendővel. Mindet benyomja a kezemből kiálló branülbe, majd hordágyra fektetnek. Úgy érzem magam, mint a filmekben. Csak a lámpákat látom elsuhanni a fejem felett. A szobámban csipogós gépre kötnek. A ház lassan kezd feltápászkodni a fejemről. Fáradt vagyok.

A másik kórházban sokkal lassabban teltek a napok. Vizsgálat vizsgálat hátán, de egyik sem hozott végleges diagnózist. Mindig azt mondták, hogy lehet ez is, de az is.

Talán a legijesztőbb feltételezés az agytumor volt. Szerencsére azt az első MRI vizsgálatnál elvetették. Aztán egy lumbáláson is átestem. Ami lényegében annyit jelent, hogy egy kötőtű nagyságú tűt beszúrnak két csigolya közé. Az volt talán a legfájdalmasabb vizsgálatom. Gyanakodtak még terhességre, pszichés betegségre, talán a szüleim válása miatt szimulálok fejfájást. Még pszichológushoz is elküldtek. Aki egy sajnálkozó mosoly kíséretében átadott egy kérdőívet. A fejem zúgása ellenére megpróbáltam teljes odafigyeléssel kitölteni. Az első kérdés rögtön az volt: Önnek megfordult már a fejében az ölés gondolata? Ha igen, milyen gyakran fordul elő? A második kérdés: Minden rossz miattam van? A harmadik: Hányszor sírsz egy nap? A vége felé vártam olyan kérdéseket, hogy hány embert öltem meg? Ebből mennyi volt kiskorú? Valószínűleg az a második teszt lett volna, de nekem azt már nem kellett kitölteni. Miután tisztáztuk a pszichológussal, hogy nem vagyok terhes, anyáék nem váltak el, és a teszt alapján pszichés beteg sem vagyok, ajánlotta, hogy váltsunk kórházat.

Most itt vagyok. Másik kórház. Mások az orvosok is. A diagnózist is megmondták: savós agyhártyagyulladás. A gyógyulási idő hosszú folyamat. Türelmesnek kell lennem. Könnyebb lesz így annak lenni. Így, hogy tudom, nem én találtam ki, hogy beteg vagyok. Pedig bánt. Igenis bánt és felháborít, hogy akkor és ott, ahelyett, hogy segítettek volna, mindenáron rám akarták húzni, hogy pszichés beteg vagyok.

Ez egy életen át kísért…