A csípős, novemberi szél rózsás arcot varázsol a fiatal Tatjanának. A lány összehúzza magán sötétkék ballonkabátját, és lesétál a part melletti nádashoz. A sűrű növénycsokor mögött bujkál kedvenc, viharverte csónakja. Minden nap, ha teheti, belefekszik, és újonnan kölcsönzött regényével órákat tölt el benne. Most is így tesz, egy puha, azúrkék paplannal beszáll, szépen leteríti, majd ráfekszik. A víz finoman nyaldossa a partot, szinte hangtalanul mossa a barna, csupasz földet. Egy lélek se jár arra, minden állat meleg vackába húzódva figyeli, ahogy az ősz némán végzi a dolgát. Közeledik a tél. A sárga levelekkel borított avar a kis állatoknak otthont, és kellő biztonságot nyújt téli álmukhoz. Egy sündisznócsalád bújt meg a ladik mögötti fa tövében. Csendesen lekucorodtak, észre sem vették a lányt, vagy talán már megszokták, hogy nap mint nap odatelepedik.

Az idill alig tart pár percig, mert a pár méterre lévő stégen dobogás hallatszik. A sünök összehúzzák magukat, tüskéiket védekezően meresztik az ég felé. Tatjana kezében megremeg a könyv, amint meghallja az ismerős lépteket. Szíve nagyot dobban, csillogó szemeivel a stéget pásztázza. A nádas kissé akadályozza őt, de még így is felismeri a barna szőrmekabátot, amint az hanyagul, kigombolva leng, mint holmi palást, a gazdája után. A fekete keménykalap és az aranyozott markolatú sétapálca a tó mellett fekszik, ebben a környezetben már semmi szükség rájuk. A fényűzés és tartás semmibe vész, hisz ezen a helyen még a madár se jár. Legalábbis, ezt gondolta Anyegin, ahogy lehuppant a stég végére, majd ráfeküdt, fittyet hányva arra, hogy koszos lesz-e méregdrága kabátja, avagy sem. Nem is sejtette, hogy a nádas mögül egy kék szempár vágyakozva figyeli őt.

Képek forrása: http://rochesterswhore.blogspot.hu/2010/02/onegin-1999.html