https://24.media.tumblr.com/3cc80d0e10fcf2df2dfe9cbccd653deb/tumblr_myiiegEOdm1sl2u0to1_500.png

Sok régi könyv érkezett mostanában,

            a régi könyvesbolt igencsak túlnépesedett.

Én szerettem olvasni,

            ezért iskola után el is mentem.

Már késő délután lehetett akkor,

            viszont a bolt még nyitva volt.

Igazából akkor jártam ott először,

            bár mindig is jókat hallottam a kínálatukról.

Az ablakhoz hasonlóan maga az üzlet is lerobbant volt,

            tudtommal régi könyveket árult.

Az ajtó kicsit nehezen nyílt ki,

            de be tudtam menni a boltba.

Egy mondatot hallottam az eladók közti beszélgetésből:

            „Nehéz belegondolni, hogy ez volt az utolsó szállítmány.”

Itt már rá tudtam jönni a tényre,

            a bolt, lehet, be fog zárni.

Miközben a pénztárhoz odamentem,

            lábam alatt ropogott a poros padló.

A szakállas, öreg eladó vett elsőre észre,

            halkan köszöntünk egymásnak.

Mondtam neki halkan,

            hogy szeretnék körbenézni.

Ő gyorsan körülpillantott a boltban,

            majd bólintott megengedően.

Nagyon sok könyvet átnéztem,

            mégsem értem a végére.

Egyszer csak a szakállas eladó lépett oda hozzám,

            megkérdezte, milyen könyv érdekelne.

Mondtam, valami különleges kéne,

            mert unom már az átlagírásokat.

Azt mondta, beenged a régebbi könyvekhez,

            amelyeket ő sem látott még, lehet.

Kérdeztem, miért ér engem ez a kiváltság,

            azt mondta, mert azoknak is el kell kelni.

Ettől még nem tudtam ezt mire vélni,

            de nem utasítottam el az ajánlatot.

Hátrább mentünk az egyik régi polchoz,

            mellőle a sarokból elpakolta a dobozokat.

Egy ajtóval álltam szemben,

            amely régi és korhadt volt már.

„Azt hiszem, nincs bezárva” –

            mondta elég meggyőzően.

A kilincset lassan elfordította,

            majd az ajtó ki is nyílt.

A teremben koromsötét volt,

            de szerencsére kaptam egy lámpát.

Gondoltam, lehet, csak el akarnak rabolni,

            de valamiért mégis bíztam benne.

Volt jó pár polc,

            rajtuk temérdek könyvvel.

Jó ideig néztem őket,

            aztán a homályban megláttam egy érdekeset.

A többi mögé volt becsúszva,

            de valahogy előszedtem.

A borítója, gerince és hátlapja átlóban volt felosztva,

            fekete és fehér színnel kitöltve.

Nem volt rajta semmi cím, se szerző,

            ezért rögtön belelapoztam.

A betűk jó aprók voltak,

            átlag betűmérettel sokkal vastagabb lett volna.

Az utolsó oldalon találtam egy nevet,

            amely felkeltette a figyelmemet.

Nem néztem már tovább a könyveket,

            rögtön visszaindultam a pénztárhoz.

Odamentem az öregebb eladóhoz,

            majd megmutattam az oda írt nevet.

Nem ok nélkül kérdeztem,

            mivel az én nevem állt benne.

„Régi egy könyv ez, fiam,

            de elmondhatom, ki írta.”

Lassan elmosolyodott,

            majd a szemembe mondta.

Én írtam, az eddig nem látott nagyapád.