http://data2.whicdn.com/images/92209076/large.jpg

Berúgta az ajtót. A sötétbarna veszkócsizma orra ugyanolyan hibátlanul fénylett, mintha nem lenne szokása rugdosni az ajtókat. Pedig szokása. Hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve még egyet beleszívott a cigarettájába, majd egy elegáns mozdulattal a kukába hajította. Beletúrt mahagóni színű hajába, a kósza tincseket a fejtetejére száműzve.

A kis romkocsmában meghűlt a levegő, a női szempárok mindegyike erre a piszok jóképű fiatal férfira meredt, mintha valami filmsztár lépett volna be közéjük. Való igaz, Dominik maga is sztár volt. Tökéletes külső, ám annál rejtélyesebb belső. Volt alkalmam egy időben ismerni őt, én is egy voltam azok közül a női szempárok közül. Epekedve figyeltem minden egyes mozdulatát, és ha megkért volna, talán a lába nyomát is végigcsókolom, ha azok az ágyáig vezetnek. Kegyetlen erős kisugárzása vonzotta a nőket. A szövege, a keserű humora és az előretörekvő természete. Na persze az atlétatermetéről sem feledkeztem el, amin csak még tökéletesebben mutattak a jobbnál jobb zakók, ingek, élére vasalt nadrágok. Már a megjelenéséből is következtettél rá, hogy ő különc, de ezt igazán csak a barna, cikornyás szemüvege árulta el. Sütött róla, hogy művész, mégpedig Fotográfus. Eleinte csak pár helyi lapnak adott le rendezvényekről fotókat, mára már saját műterme és stábja van. Elvégezte ugyan a pszichológia szakot, és a neve elé oda került egy „Dr.”, mégis visszatért ehhez a szenvedélyéhez. Portfóliókkal kezdte, később divatanyagokat készített, mái napig készít férfi modellekről divatfotókat. Ám a legfőbb területe az aktfotózás. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért pont akt. „Vegyíteni akartam az egyetemen megszerzett pszichológiai tudást a fotózással. Ebből lett az akt – válaszolta. – Mert a meztelen test, ahol csak a mimikák, mozdulatok színesítik a kompozíciót, sokkal többet ad, többet mutat, árul el. A gesztusok mesélnek, csak érteni kell a nyelvükön. A csupasz, Isten adta valóságnál nincs szebb és rejtélyesebb. Illetve ez afféle kihívás is számomra. Hisz a modell hoz magával egy jellemet, amit a képeken pusztán testtartásokkal szeretnék közvetíteni a világ felé.” Ebben a pár mondatában benne volt minden. Lehengerlő intelligenciája és szókincse apró frusztrációt kelt az emberben, kevésnek érezzük magunkat mellette. Én a felé irányuló elvárásteljesítéssel nőttem fel, kamaszéveimet ezek határozták meg igazán. Annyi akartam lenni, mint ő. Vagy majdnem annyi. Nos, most már, 25 évesen lassan belátom, hogyha vért izzadok, se leszek olyan, mint ő. Viszont pont akkor, mikor feladtam, és a saját területemen teljesedtem ki, na akkor fordult a kocka.
 

A bárpultnál whiskey-t kortyolgatva élvezi az őt körülvevő, szebbnél szebb nők figyelmét. Mindegyikük issza szavait, miközben ők maguk csicseregve és túlpörögve próbálnak érdekesnek tűnni. Szegény lányok, nem tudják, hogy esélyük sincs. Egy ilyen túl bonyolult férfinak nem egy mutogatni való cicababa kell, hanem egy értelmes egyén. Olyasvalaki, aki elviseli kevés, de súlyos hibáit, aki képes az ő rohanó életmódja mellett nyugodt légkört teremteni számára, és nem belezuhanni abba az örvénylő, fekete lyukba, ami körülveszi. Nem szabad a ló túloldalára esni, és mivel ő hajlamos erre, kell neki valaki, aki néha kibillenti a folytonos harcokból. Erre pedig egy plázamacska éppen annyira nem alkalmas, mint egy szürke kisegér.
Dominik egy apró „elnézést hölgyeim” elmotyogása után az asztalom felé tart. Remek, kiszúrt engem. Frankó. A vázlataimba merülve próbálok nem odafigyelni a jövetelére. A szívem két másodpercre megbolondul, de sikerül kordában tartanom az érzéseimet. Rég volt már, amikor minden egyes találkozáskor ájulás kerülgetett a látványától. Legalábbis most ezt hitetem el magammal.
– Helló, Ella – huppan le velem szemben a bordó, bőr ülőgarnitúrára a boxban. Én lassan, egy sóhaj kíséretében felnézek a papírlapok garmadájából, miközben enyhén belemarok a bal alkaromba, hogy megállítsam a szemüveg-, illetve ruhaigazgatási vágyamat.
– Mit akarsz, Dominik? – nézek rá fáradtan a piros keretes szemüvegem mögül. Nem goromba a kérdésem, inkább fáradt hangsúlyt adok neki, mintsem, hogy megbántsam egy csípős éllel. Dominik enyhén összeráncolja a homlokát, mintha nem ezt várta volna tőlem.
– Ez ám a jómodor, kisasszony! – válaszolja, majd belekortyol az italába. – Igazság szerint meguntam az ottani társaságot – biccent a pult felé –, gondoltam leülök hozzád, ha már úgyis egyedül vagy. Ha már unalom, csináljuk együtt. – Arca végig komor marad az enyhe humor ellenére is. Pedig egy mosoly igazán nem ártott volna.
– Mint látod, én dolgozom. Az „unalom” szót már egy ideje kitöröltem a szótáramból – válaszolom, és látszólag újra belemélyedek a papírhalmazba. Egy hitetlen sóhaj hagyja el a száját.
– Ahogy én is. Kivétel azon kevés pillanatok egyike, mint ez – majd fejével a pultnál álló női libasor felé bök. – Néha úgy érzem, a butaság és műveletlenség leszívja az agyam – és megint belekortyol a whiskey-be.
– Na igen – mormolom, és titkon reménykedem benne, hogy a téma átterelődik, még mielőtt előhozakodik a pszichológiával. Az én agyam jelenleg nem befogadóképes az ő tudására.
– Új könyv? – kérdezi, miközben a fejével az irataim felé bök. Egy aprót bólintok, de fel nem néznék a lapok közül. Egyszerre rettegek és vágyok a szemébe nézni. Nem hagyhatom, hogy újra kontrollálja az életemet, bekebelezzen, mint valami ronda bacillust. – Nézz rám, Ella! – leheli. Persze, már megint én vagyok a vesztes, megint túlontúl egyértelmű a próbálkozásom. Lerakom a szemüvegem, és egy fáradt sóhaj kíséretében ránézek. Arca ellágyul, szája sarkában azonban ott bujkál egy apró félmosoly.
– Ne vigyorogj, mert ez nem jelent semmit – válaszolom hűvösen.
– Igazság szerint csak blöfföltem – mondja komor arccal. – Tudod… – kezd bele, miután kortyol egy utolsót az italából –  én igazából már évek óta nem látok át rajtad. Az elején, mikor még kislány voltál, és épphogy csak megismerkedtünk, na akkor még átláttam rajtad. De most… – csóvája a fejét – falakat húztál magad köré. Akkor megérinthettem a lelkedet, most viszont csak a hűvös vakolatot simogatom. – szavai elégtételt adnak, de tudom, hogy mi a célja vele.
– Nekem jó ez így, Dominik – válaszolom. – Nincs időm emberekkel foglalkozni. Pláne nem olyanokkal, akik szakmailag nem visznek előrébb. – Megiszom a maradék limonádémat, majd összébb rendezgetem a papírjaimat.
– Hát pedig egy fotósorozat a neves írónőről sokat dobna a latba, nem igaz? – kérdezi. Mekkora féreg ez a pasas! Felháborodottan nézek rá, ám az ő arca kifejezéstelen marad.
– Úgy tudom, van elég munkád. Nem szorulsz az ilyesmire. Vagy tévedek? – nézek vissza rá a vállam fölött, miközben felállok, és a táskámba pakolok.
– Valóban nem – válaszolja, és egy aprócska félmosolyt villant. A táskámat összehúzom, és a vállamra veszem.
– Ha most megbocsátasz, mennem kell. Sok dolgom van még. – Igazság szerint semmi dolgom sincs, csak fáj, hogy belerondítottak a kedvenc helyem képébe. Pláne olyasvalaki, akit figyelmen kívül hagyni oly sok időbe tellett, és talán most sem sikerült igazán. Egy „szia” kibökése után már célba is veszem az ajtót, amit akárcsak ő, most én is egy rúgással tárok ki.
Dominik egy halvány mosollyal az arcán forgatja a kezében a piros szemüveget. Az elkobzott pirosat. Egy lélegzetvételnyi idő múlva feláll, és az ajtó felé indul. A nőhad izgatottan sustorog, ő pedig gyors léptekkel kisétál a romkocsmából.